Kiss Péter Emléktúra

Kiss Péter Emléktúra - 57 km / 2600 m szint

Kiss Péter gondolkodása és életszemlélete nagyon közel áll hozzám, annak ellenére, hogy személyesen nem ismertem. Mindössze 26 évig élt, mégis több élményt sűrített bele az életébe, mint a legtöbb ember. Neki a Himalája csúcsai, a sötét barlangok és az extrém futások jelentették a határok feszegetését. Én pedig a fejembe vettem, hogy csak az 57 km-es táv teljesítésével tudok méltó módon tisztelegni előtte.
Őszintén: nem gondoltam, hogy ilyen kemény lesz, de azt sem, hogy ilyen csúcs érzéseket vált ki belőlem ez az esemény. Egész túra alatt jó dietetikus módjára, tudatosan és erős önismerettel frissítettem. Megtapasztaltam, hogy az emberek milyen összetartók is tudnak lenni, és rájöttem, hogy egy erős lámpával és céllal nem is olyan ijesztő éjszaka az erdőben magányosan.
Normál esetben egyedül szeretek futni, de most a sötét és az eltévedés miatti félelmem okán igyekeztem egy hasonló tempójú társat keresni. Nem sikerült. De 2 nappal az esemény előtt a sors csak összehozott egy ultrafutóval. Megbeszéltük, hogy együtt indulunk, de nem erőltetjük a másikra a nem hozzá illő tempót. Már az első pár kilométeren kiderült, hogy ő sokkal jobb nálam. Főleg, hogy ő is azt a gondolkodást képviselte, amit a legtöbb tapasztalt túrázó, futó, vagyis hogy a nagy szintekhez szükséges a bot használata. Én úgy gondoltam, nem illik a stílusomhoz. Ma már tudom, hogy ez nem stíluskérdés. Sok terhet levett volna a lábamról. Kékesig igyekeztem tartani a tempót pár méter lemaradással. Az ellenőrző pontnál bevárt, ami engem nagyon zavart. Rövid könyörgés után, megígérte, hogy a saját tempójával halad tovább. Sokáig együtt futottunk, mert a lefelé futást nem érzem megterhelőnek. Csodálatos, havas helyeken haladtunk el, kötél segítségével ereszkedtünk le, amerre előtte én még sohasem jártam.
Az első Sombokornál lévő ellenőrző ponttól éreztem, hogy pár méteres belefutás után le kell állnom, mert fáj a térdem. Pedig nagyon jó terep volt: havas, de nem csúszós. Ott végleg elváltunk a futótársammal. Nagyon örülök, hogy együtt kezdtük, de akkor már meg voltam róla győződve, hogy olyan sokan vagyunk, nem fogok eltévedni.
Lajosházán már biztosan tudtam, hogy ebből már nem lesz futás. Ez kissé elszomorított, de ahhoz kétség sem fért, hogy megcsinálom. Az ellenőrző pont után irány Mátraháza, majd ismét Sombokor. Onnan Kékesig nagyon durva szinttel. Meg is lett az eredménye. Kékesre már úgy bicegtem fel, mert már egyáltalán nem tudtam behajlítani a jobb térdem. Írtóra fájt. Nagy meglepetésemre ott várt a családom. És sajnos látták, hogy alig tudok járni. Igazából mindenki látta, hogy nem vagyok jól, elég látványos bicegés volt. Felajánlott valaki egy fájdalomcsillapítót, de elutasítottam, mert nem szeretem a gyógyszereket. Mire megbántam, már eltelt 2 perc, és a srác eltűnt. Levitől kértem, de mondta, hogy nincs a kocsiban. Erre egy másik ismeretlen túrázó meghallotta és felajánlott egy rózsaszín fájdalomcsillapítót. Ez volt a nagy szerencsém! Bevettem még Kékesen. Levi aggódott értem, ezért felvetette, hogy talán nem kellene továbbmennem. De bennem ez fel sem merült lehetőségként. Azonban a szanatórium előtti aszfaltos úton átbicegve egy meredek, 2 méteres köves résznél percekig csak álltam, és nem tudtam, hogy menjek le. És még legalább 20 km volt hátra. Végül sikerült lejutnom, és egész jól belejöttem a sétába úgy, hogy nem hajlítottam be a jobb térdem. Ennek ellenére sorra előztek meg, még a túrázók is. Itt nemcsak a fájdalomtól volt könnyes a szemem… Nagyon rossz érzés volt ilyen lassúnak lenni. Főleg azzal a tudattal, hogy normál esetben én lefele száguldok. Így sántikáltam a Kis-kőig. Ott pecsét, tejkaramella, majd bicegve elindultam. 3 túrázóval megegyezett a tempóm, ezért beszélgettünk. Egyszer csak észrevettem, hogy be tudom hajlítani a térdem. Az az öröm elmondhatatlan volt! Rájöttünk, hogy most hatott a Kékesen bevett fájdalomcsillapító. Abban a pillanatban óriási hálát éreztem a hölgy iránt, aki a gyógyszert adta. Az a lány is adott egy fájdalomcsillapítót, mert mondták, hogy nekem még hosszú lesz. Ők csak a 37-re mentek. Elköszöntem és elkezdtem futni. Olyan energia szabadult fel bennem, amire nem számítottam. Elmondhatatlan boldogság és flow érzés áradt szét az egész testemben és lelkemben. Innentől kezdve végig mosolyogtam. Pedig még voltak szívatós részek. De csodák is! Elkezdtem visszaelőzni a túrázókat, a kimerült futókat. Hihetetlen, de szinte mindenki emlékezett a pólós, bicegő lányra. Kérdezgették, hogy vagyok, mi történt velem, hogy újra futok. Annyira kedves és együtt érző volt mindenki, hogy körülbelül a 8. ilyen kérdésnél már teljesen meg voltam hatódva. Ezt követően is folyamatosan előztem és folyamatosan jöttek az újabb és újabb dicséretek. Valaki azt is mondta, hogy én vagyok a hősük! Többen lepacsiztak velem, mintha régóta ismerném őket.
Lassan visszatért a fájdalom, de egy túrázótól ismét kaptam gyógyszert. Ezúton is köszönöm annak a 3 túratársnak azt a 3 különböző fájdalomcsillapítót, ami megmentett! Közben a Holló-kő felé vezető úton egy nagyon sportos csajjal mentem együtt. Vagyis inkább húztam és bátorítottam őt, mert neki már elege volt ebből, én viszont tele voltam életkedvvel. Onnantól hol együtt mentünk, hol én egy kicsit előtte, és a végén együtt értünk be a célba. Ott várt mindkettőnk párja. Elmondhatatlan szuper érzés járt át! Rájöttem, hogy nem mindig az elsők az igazi győztesek. Lehet „hős” valaki 12 órás menetidővel is! Legalább lesz min javítani jövőre!

Kiegészítés:
Egészségügyi szakemberként tudom, hogy ez nem követendő példa, de ott és akkor annyira fontos volt számomra a befejezés, hogy vállaltam a kockázatot.

Jó egészséget kívánok minden olvasómnak!
Csupek Edit
dietetikus